Hegyek között, völgyek között, gyalogosan, két keréken
Ezen az oldalon a Gersekaráton, 1979-85 között, majd több megszakítással napjainkig létező TÚRÁZÓK csoportjának édesbús története olvasható.
Egy legenda kezdete,
avagy, kik voltak a Túrázók?
-„Hétpróbások”, azaz újra a Vadásán –
- Három nap az Alpok lábainál –
- Új célpontok felé: Egyházasrádóc –
- Nőnapi kiruccanás Nádasdra -
-Árkon, rhododendron – bokron túl –
- Az ország végén, avagy „Tudd ám, hol a határ!” -
- Kerékpárral a Kemenesháton, Kemenesalján. –
- A három évszak túrája Nagymizdón –
- Keresztül az Őrségen és a Vendvidéken -
- "Balatonnál, hej, jaj de jó..." -
Néhány piros, műbőrbe kötött napló van előttem, rajtuk egy kék kisebb és egy kidíszített iskolai tüzet. A füzet borítóját lefedték egy írólappal. Az írólapon egy jelvény-féle. Ez a jelvény összetettségénél fogva jelzi, mi mindennel foglalkozott az a kis csapat, amelyet „ Túrázók ” néven ismerik, akik átélték azt az időszakot, amelyben történetünk játszódik. Hol járunk? A XX. század utolsó negyedében, a Vasi Hegyhát szívében, Gersekaráton. Pontosabban, hőseink 1979 – a Nemzetközi Gyermekév – felénél, június 2-án / szombaton / dobták el azt a – képletes – „hógolyót”, amiből a későbbi események lavinája kialakult.
E történet kezdete és vége, mondhatnám, ά azaz alfája és ώ azaz omegája, -tehát -Gersekarát, a Vasi-Hegyhát szívében fekvő kistelepülés. Már 1979-ben sem volt nagy, hisz kb 1000 lakosa volt, manapság olyan 750 körüli a lélekszám. Kicsi és jelentéktelen ma is. De voltak nagy pillanatai s talán lesznek is!
A Csonka-domb aljában, Karátföld fő utcájában állt a kicsi, sárgára festett iskolaépület, a maga négy osztálytermével. Itt tanultak azok a gyerekek, akik egy idő múlva elindultak felfedezni a közeli és távolabbi környéket. Gyalog, kerékpáron, az év minden szakában járták a megye és a távolabbi környék útjait, ösvényeit, csapásait. Csak nem egy évtized alatt kevés olyan települése volt megyénknek, ahol, ha csak átutazóként is, ne fordultak volna meg. Jellegzetes, zöld zászlójuk ott lobogott a kőszegi vár fokán, a Ság tetején, a Vadása vagy a Szajki tavak partján, a Balatonnál, a tihanyi Óvár csúcsán, a vendvidéki Apátistvánfalva táborában és a répcelaki szénsavüzemnél is. „Jöttünk, láttunk, edződtünk.” Lehetett volna a jelszavuk. Ők voltak a Túrázók. (Így, nagy kezdőbetűvel!)
A Túrázók, vagy ahogy időnként emelgették őket, az Őrült Túrázók. Ez az ő történetük.
Döbörhegy
1979. június 2-a volt. A hónaphoz képest nagy meleggel mutatkozott be a nyár. A Magyar Úttörők Szövetsége 33. születésnapja. Reggel kilenc körül indult a kis csapat. Ahol ma aszfaltút húzódik, ott történetünk idején szekérnyomok kirajzolta csapás vezetett. Ezt a csapást követve indultunk. A harmat már eltűnt a fűről bokrokról, így szárazon megúsztuk az erdősávon való átkelést. A falu innenső végén egy tavacska mellett bukkantunk ki. Innen a faluba már út vezetett. Itt volt a tsz. major. Hosszú, keskeny, kanyargós úton jutottunk be a falu központjába. Itt állt a bolt, a kocsma. Itt működött a posta is. A boltban vettünk egy iskolai füzetet. Ebbe üttetünk bélyegzőt a postán, igazolásul, hogy itt voltunk. ( Szombat - munkanap lévén - nyitva volt a posta! Akkor még az a kérdés fel sem merült, hogy van-e posta!) A füzet hátuljára egy-egy lapra felírtuk a résztvevők nevét s oda is kértünk bélyegzőt. (Ez a szokásunk később annyival bővült, hogy, akik elballagtak, azoknak a képét beragasztottuk a lapjukra.) Vettünk kenyeret is, mert Anikónak ez volt a kívánsága, miután a kenyeres kocsi sofőrje odaszólt: „Ani, kell egy kiló?” A falu határában egy lyukas lavór romjait felhasználva tűzhelyet készítettünk és megfőztük az első kondér paprikás-krumplinkat. Visszaúton Anikó volt, aki megmártózott a már látott kis tóban. Hazaúton csaknem sietnünk kellett. Befelhősödött és az eső is eleredt.
- a második –
1979.10.06.
Ez a név, Vadása, a ’70-es évek végén, ’80-as évek kezdetén fogalom volt. A
Vadása, (eredetileg „vad ásta”) a környék első mesterségesen duzzasztott, völgytava volt (melyet egy egész sor követett pl.: éppen nálunk!), Hegyhátszentjakab és Őrimagyarósd között egy szép völgyben. Hétvégeken több ezer ember keresett itt felüdülést. A parton néhány kis bódé képviselte az idegenforgalmat. Maga a tó olyan 25 km-nyi távolságban fekszik falunktól.
Ide indult kis csapatunk egy csöppet sem barátságos, októberi napon. A különbség az volt, hogy ezt a távolságot nem gyalog terveztük megtenni, hanem kerékpárral.
Mivel hajnalban nem esett, így elindultunk. Még nem értük el Halastót, amikor eleredt az eső. Felvettük esőköpenyeinket és – tovább! Ekkor alakult ki az a nézet, "nehogy pár csepp víz mondja meg, mi legyen a mai menet!" Át a Hegyhátsált Nádasdtól elválasztó „ciklon”-on /ami két, egymást követő lejtőt és emelkedőt jelente, amúgy hullámvasút módra./ A falun át, a zalalövői vasútvonalat keresztezve értünk föl arra a fennsíkra, amelyen át, kisebb terephullámokkal „díszített” út vezetett a Vadásához. Az eső hűséges társunkká szegődött. Kitartott végig. Csaknem kétórányi kerekezés után értünk Hegyhátszentjakab egyetlen vendéglátó-ipari egységébe, a Vadása Vendéglőbe. Ez csak egy fokkal volt jobb, mint egy füstös késdobáló. A hely fényét egy pénzbedobós zenegép, afféle wurlizter emelte. A lányok elkezdték válogatni a számokat. Végül, hogy legyen egy kis hangulat, a a Boney.M „Calendar”-ja szólalt meg. Ücsörögtünk, ittuk a megrendelt forró teát s vártuk a jobb időt. Az egyik asztalnál a vendéglő bélyegzőjével püfölt egy kislány. Ugyanazt a nőt hol anyunak, hol keresztanyunak szólította. A falon kirajzolódott, néhány, szív alakú folt. Semmi csoda nem volt! A gyerekek nedves kabátjukkal nekidőltek a falnak, azoknak a lenyomata volt. A postán nem adtak bélyegzőt- / később, kaptunk viszont Őrimagyarósdon!/. Így be kellett érnünk a kislánytól elkobzott bélyegző lenyomatával.
A hazaút annyival volt könnyebb, hogy a szél féloldalról fúj s így láttunk is valami az esőcseppek között. Nádasdon megálltunk egy kolléganő házánál. Itt sikerült megszárítkoznunk. Hegyhátsálon néhány bennszülött nem bírta visszatartani véleményét lányainkról. Nem lett verekedés a dologból. Végül is hazaértünk. Ettől kezdve alakult ki az, hogy rossz idő miatt túra nem marad el.
1979.12.23
Telt, múlt az idő. Haragos idővel érkezett a december. Egy szombat volt ez is. Gyalog indultunk a legközelebbi nagyközségbe, Vasvárra. Végiggyalogoltunk az úton közben néhány vicces kedvű srác le akarta állítani a velünk egy irányba menő teherautót. Végül nem kaptunk helyet. A kocsi marhákat szállított, nem minket. Vasvári tsz-major mellett táboroztunk le. Kunyi beszaladt a postára bélyegzőért. Nem kaptunk, be volt zárva – a posta. Nekifogtunk megfőzni új menünket, az elszászi káposztát. A tűz nehezen akart meggyulladni, de találtunk jó kiszáradt „vadkender”-nek is csúfolt gazt. No, ennek a lángjánál sikerült megfőznünk az ételt. A tűz még meg sem gyulladt, amikor a szomszédos házból kirohant egy asszony. Zrínyi Miklós távoli rokona lehetett. Kard ugyan nem volt a kezében, de annál nagyobb szájat nyitott. „Büdös huligánok, ide ne rakjatok tüzet!” Arra a kérdésre, hogy mi ez a fogadtatás, azt válaszolta: „Ja, nem vasváriak? Akkor lehet!” – érdekes! Még egy ölnyi fát is kaptunk tőle. Elkészült a leves(?). Már sötétedett, amikor összeszedelőzködtünk. Mivel egyre gorombább volt az idő, végül a fél hatos buszra szálltunk fel és jöttünk haza.
1980.01.17.
Petőmihályfa
Újra gyalog vágtunk neki az útnak, immár a nyolcvanas évek legelején. A
hegyen keresztül mentünk a közeli, de közúton, tömegközlekedéssel, nehezen megközelíthető kis faluba. Az időre jellemző, hogy volt, aki sítalpakkal érkezett a kiindulási pontra. Út közben összekülönböztünk néhány kóbor ebbel. Végül is néhány jól irányzott hógolyó eltántorította őket attól, hogy megegyenek bennünket. Mihályfán, a Sárvizen átvezető hídtól délre egy kis partoldalban álltunk meg. Elkezdődött a tűzhelyépítés. Miklós Sanyi addig ügyeskedett, míg táskája, benne egy nagy adag sonka, belegurult a patakba. A nejlontáskában megszorult levegő fenntartotta. Erre a csoport okosabbja elkezdte dobálni, részint hogy a part felé terelje, részint, hogy elsüllyessze. Végül, Görcsi Lalinak volt annyi mersze, hogy egy derékszíjba kapaszkodva lement a patak mellé és kihalászta az ízes csomagot. Néhányan a falut derítették fel s megpróbáltak bélyegzőlenyomatot szerezni a naplónkba. A postán nem sikerült, mert nem volt. A boltban kaptak, de azon nincs dátum. A tűzrakás már jobban ment, de még így is fújkálni kellet eleget. Kunyinak volt még egy dobása. Most a saját, élő sonkái csúsztak a lába alól s indultak meg fenéken a patakba. Végül megúszta, hogy nem úszott. A hegy felé jöttünk haza.
1980.02.23.
Az ÚG előtti idők honvédelmi jellegű megmozdulásairól nagyon kevés adat
maradt fenn. Ilyen, az első napló leghátsó lapjaira rajzolt krónika is. Kilenc nyolcadikos indult, a körmendi KISZ-Bizottság és a Területi KISZ-alapszervezet által megrendezett téli túrán. A túra nyolcállomásos akadályversenybe torkollt. Terepfutás, lövészet, gázálarcos feladat is szerepeltek. Végül nagy örömünkre a 2. helyet értük el. Nyertünk egy kondért. A díjakat a Halászcsárdában adták át uzsonna közben.
1981.03.08.
Szarvaskend
Ez a tavasz sem volt se jobb se rosszabb, mint a többi. Hajnalban szakadt az
eső. Végül egy riadóval szedtük össze a csapatot. Majd elindultunk. Úgy néz ki, az eső is értékelte elszántságunkat… és elállt. Mi pedig útnak eredtünk. Czupi Lalinak nem volt elég a bicikli, repülni vágyott. Sikerült neki. Halastó felé mentünk, hiszen a Döbörhegyre vezető aszfalt út még terven sem volt meg. Az északi irányú egyenesen értünk Szarvaskendre. A falu közepén igazán nem rakhattunk tüzet, így a Nagymizdó felé kigurultunk a faluból. A kanyarban irgalmatlan fékcsikorgással nem jött a nyakunkban egy kocsi. A lányoknak szedtünk egy kis hóvirágot. Ugyanis nőnap volt. Balogh Pityu valamilyen indíttatásból elkezdett egy fészket rakni az egyik fára.
1980.03.18.
A túrázhatnék kezdett elterjedni. Így az „újoncoknak” szerveztünk egy
amolyan „összeszoktató” túrát, Vasvárra. Kevés bejegyzés maradt fenn erről a túráról. A helyi kultúrban vadászati kiállítást szerveztek. Ezt néztük meg. Felmentünk a Szentkút-hoz. Visszafelé, elment Tamás fékje, így ordítva zúgott el mellettünk. Azt ordította, hogy: „ Neeem foooog aaa féééékeeeeeem!” Megúsztuk a dolgot nagyobb baj nélkül.
Ezzel a túrával fejeződik be a TÚRÁZÓK első naplója.
1980.03.21.
Azokban az években létezett egy középiskolai kórustalálkozó, a Magyar
Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulóján. Ez volt hosszú éveken át, a Forradalmi Szerenád.Elhatároztuk, hogy megnézzük. Igen ám, de úgy esett az eső, hogy nem lehetett átlátni az utca másik oldalára. Így mindazok, akik el kívántak menni erre a kórustalálkozóra, annak buszra kellett szállnia. Össz - passz voltunk négyen. A műsort a körmendi vár színháztermében rendezték meg. A kórusok szépen énekeltek. Volt itt minden, néger spirituálé, népdal, harci induló, katonanóta, a zsűri elnöke: Balázs Árpád. (Ő a kor egyik zeneszerzője volt. Mozgalmi- és tömegdalai ismertek voltak.) Voltak vidám pillanatok is. A celldömölki gimnázium kórusának volt nagy alakítása. Az énekkar felsorakozott, a karvezető bejött a színpadra. Körülnézett. Aztán kiintett a színpad függönye felé, ahol a bemondó szerint az aranyhangú szólista várakozott. A szólista – zakó, nyakkendő – bejött, meghajolt. Szórványos taps. A karvezető megrázta a fejét. Nem, nem ez lesz! Fogd meg a karmesteri dobogót és húzd középre!. Eszméletlen röhögés és viharos taps kísérte a szólista produkcióját. Mármint, ezt. Egyébként, tényleg jó hangja volt! Egy másik karvezetőt úgy kellett felrakni a színpadra, hogy vezényelje a MüM kórusát. El volt törve a lába és gipsszel nem tudott felmenni a lépcsőn. Végül felért és elhangozhatott a „Lapátosok dala”. Végül, minden kórus szereplése után egy nagy, közös éneklés kezdődött. Balázs Árpád vezényelte saját szerzeményét, az :’Aki harcba mentek…” címűt. Ezután buszra szálltunk és hazajöttünk. Amikor, röviddel később, elkezdtük jelölni a túrákat, akkor ezt a túrát egy piros ponttal jelöltük. Ez volt a „szégyenfolt”, hogy nem tudtunk igazán túrázni. Innen a történet címe – „Szégyenfolt”. A Forradalmi Szerenád még jópár évig programja maradt a Túrázóknak.
1980.04.19.
Ha egyszer nem sikerül, akkor, majd még egyszer. Ez lehetne a mottója ennek, az áprilisi túrának. Itt minden együtt volt. Kerekeztünk, jó idő is volt, szóval, minden, ami egy túrához kell. Első célpontként megnéztük a várat, ami tulajdonképpen kastély, egyben kollégium is. Kitűztük a zászlónkat a vár erkélyére. Egész jól nézett ki. Az egyik bicikli gyengélkedett, így az egyik ház mellett kisebb műtétre volt szükség. Nemsokára a lift vitt bennünket a város legmagasabb házának 7. emeletére. Innen szép kilátás nyílott a város két részére, a Rába menti Ó-Körmendre és a Rákóczi úttól északra fekvő, Új-Körmendre. / A felosztás a saját kútfőből!/ Az egyik levélbedobó nyílás mögött felbukkant egy szempár. A szemekhez tartozó száj így szólt: „Ez nem kilátó, ez ház!” Mintha nem tudtuk volna. Ez nem zavart bennünket a látványban. Megfőztük az ebédünket. Már nem világos, a naplókból nem derül ki, hol. Pedig kerestem.
Ellátogattunk a várbeli díszterembe is. A Vár folyosóit díszítő fegyverek egyikét levettük és lovaggá ütöttük Kovács Gyuszit.
1980.május 1- 2.
Ilyen még nem volt. Egy, kis hatfős csapat indult el az akkori járás túlsó végébe. Ez nem új dolog. Az új, hogy itt eltöltünk egy éjszakát. Szállásunkat már jóelőre megrendeltük. Nem is akárhol! Az apátistvánfalvi táborban. / Ez a tábor a vendvidéki, Apátistvánfalvától délre egy csodálatos domboldalon épült fel, egy fenyőerdőben. Itt működött a Vas megye úttörők vezetőképző tábora. Nyaranta, nyolc turnusban, kb. 700 úttörő kapott itt felkészítést a vezetői munkára és szerzett életre szóló élményeket. Barátságok, olykor szerelmek szövődtek./
No, ide igyekeztünk. Mivel nálunk nem volt május elsején felvonulás és majális, szívesen megnéztük a szentgotthárdit.
Nádasdig ismerős volt a terep. Innen Halogy felé haladtunk tovább. A halogyi falu szélén lévő házcsoport egyik budijából egy pasi üvöltözött utánunk, hogy : „Hajrá! Hajrá!” Nagyot nevettünk. A csákányi hídnál egy egyenruhás vízügyes figyelte a Rábát. Megkérdezte, vannak-e felénk méhek. Miért? Na mindegy. Ugyanitt – hagyományteremtő szándékkal – elhelyeztünk egy vadvirág-csokrot az 1965-ös árvíz emlékművénél. Hosszabb pihenőt Rátóton tartottunk. / Kisérésünkre Péterdi Zsuzsa, iskolánk tanára vállalkozott. Ő is szokott itt táborozni./ A Várkertben volt a majális. Sok minden volt, de körhintát nem találtunk. Jól éreztük magunkat, aztán útnak indultunk. Gotthárd felől indultunk neki az „Akasztónak”. Ez egy meredek domb Szentgotthárd déli határában. A felénél járhattunk, amikor iszonyú motorberregést hallottunk. Nem gondoltuk, hogy egy ilyen kis autó, mint egy kis-Polski, ekkora hangot tud! Zsuzsa jött utánunk, majd elhagyott bennünket. Friss jogosítványával nem jutott eszébe, hogy sebességet is lehetne váltani. Erre a lehetőségre a domb tetején posztoló határőr hívta fel a figyelmét. Végül kiértünk. Nekifogtunk a vacsora megalkotásának. Két vaskos farönk közé raktuk a tüzet, hogy védve legyen a széltől és az időnként eleredő esőtől. Az alsó épületben kaptunk szállást. A Vaságyak között nehezen lehetett közlekedni, így aki ki akart jönni, annak lábak alagútján kellett átkelni. Itt hangzott el a túra legjobb párbeszéde:
„ - Te, fog ez a kés?
- Igen, kéket.”
Zsuzsa hozott némi sütit a világbajnoki minőségű paprikás krumpli után, desszertnek. Nemsokára nyugovóra tért a csapat.
Reggel fél 7-kor ébresztő volt. Reggeli torna. Majd megkóstoltuk a betonsűrűre sikeredett, tegnapi krumpli maradékát. Az őrök melegítették egész éjjel s nem öntöttek hozzá vizet. A többit el lehet képzelni! Késsel vágható. Az ötödik őselem.
Elindultunk hazafelé. Az utat végigittuk Gotthárdon, Magyarlakon kóla, aztán Csákányban fagyi, majd Nádasdon kóla volt a műsoron. Benéztünk a himfai parkerdőhöz is. A szél egyre erősödött. A célegyenesben egy hófogókból összerakott „kunyhó”-ban húztuk meg magunkat. Végül eléggé fáradtan, de hazaértünk.
- 1980.05.17. -
A körmendi úttörőelnökség minden májusban kiírta a „Vadása Hétpróba” elnevezésű túratalálkozót és akadályversenyt. Erre, ebben az évben, mi is elindultunk. Nem volt igazán jó idő. Domján Kati új nyeregborítót kapott. Ez csodás, piros műbőr volt. A nedves műbőr megfogta a fenekén a farmert. Többeknek eszébe jutott egy pirosfenekű majomfaj. Egy kisebb balesetet követően elérkeztünk a tóhoz. Elkezdődött a hét állomásos akadályverseny. Ezután a káposzta főzés magas művészetébe nyújtottunk betekintést. Ekkor derült ki hogy a csoport egy része nem hozott magával kanalat. Gombás Laca a krumpli-faragási tudását mutatta be nekünk. Végül elűztük az éhséget. Ezután egy kis foci következett a pályán. Az eredményhirdetés szerint a verseny 3. helyezését értük el, 74 ponttal.
Hazafelé komoly ellenszéllel kellett megküzdenünk.
1980.05.31.
Kőszeg-Velem
1980.07.10.-12.
Ismét egy kaland. Három napra indultunk a megye túlsó végén fekvő Kőszegre és Velembe. Hogy mennyire nem volt biztos az indulás, az éjaszaki szélvihar miatt, arra bizonyíték, hogy előző este a túrán résztvevők készültséget elrendelő, riadóparancsot kaptak.
Hajnalra kiderült - szó szerint. Így, út közben csak a vihar nyomaival találkoztunk. Néhány helyen egész fák dőltek az útra. Lassan, de biztosan közelítettünk Kőszeghez. Már elhagytuk Lukácsházát, amikor a rosszul rögzített kondér feladta a harcot és leesett. Olyan szerencsétlenül, hogy a rögzítő fül le is törött róla. Nemsokkal később a határőrök egyik fogata, azaz lovas szekere tűnt fel mögöttünk. Rajta, két vidám határőr ült. Elüvöltöztünk egymással. Jól telt az idő, mígnem feltűnt a kőszegi vasútállomás épülete. Célba értünk. Kb. 60 kilométert karikáztunk. Szállásunk a várbeli turistaszálló vendégszobáiban volt. Lepakoltunk. Elmentünk körülnézni. Megkerestük a Kálvária utcát, ahol Deáki Erzsi egyik tábori barátnője lakott, majd felmásztunk a Kálváriára. Onnan szép kilátás nyílt a városra. A hegygerincen pedig jól látszott a műszaki zár drótkerítése. Esti programunk mozi volt. A „Kicsi a kocsi, de erős” című filmet láttuk.
A második napon a várnegyed bejáratánál lévő tejbüfében reggeliztünk. Délelőtt elindultunk a Szabó-hegyre. Kis akadályversenyt szerbeztünk. Deáki Erzsi volt a másik állomás. Időközben egy határőrjárőr igazoltatta Bözsit. amikor ezek a dolgok lezajlottak, nekifogtunk ebédet főzni. Paprikás krumpli sikerült. Edéd után felmentünk a Hősi Kapu tornyába. Itt Lacira rászóltak, mert egy forgó székkel pörgött. A humormentes teremőr bácsi feltételezte, hogy ez a szórakozás az űrhajós képzés része. Szakadó esőben érkeztünk vissza. A szálláson lezuhanyoztunk. A víz csak kicsit volt jeges. A Kiss János utcában eladó havasi gyopárt láttunk. Becsengettünk. A kijövő nénike kisegítősöknek nézett bennünket. Vettünk néhány tepertős pogácsát, uzsonnára. /Még reggel is ezt ettük!/
Elérkezett a túra utolsó napja. Egy kitérő állt még előttünk. Iskolánk egyik, korábbi tanítványát mentünk meglátogatni, a velemi KISZ-táborba. Reggel még tornáztunk egyet. A szomszéd szobában lakó család lánya is beállt. Cáknál megmásztuk az első terephullámokat. Nem sokára Velem házai között tapostuk a pedálokat. Végre elértük a tábor nagykapuját. Egy műsor próbájába csöppentünk. A táborvezető, Tihanyi Tibor korábbról ismerősöm volt. Minthogy olimpiaiév volt minden ekörül forgott. A különféle csoportok olimpiai városok nevét viselték. Találkoztunk egy, két éve nálunk végzett lánnyal, Szabó Icával, aki éppen itt kapta felkészítését a következő mozgalmi évre. A görög szavalókórust idéző műsorszám próbája után elindultunk hazafelé. A napló nem jelez semmilyen rendkívüli eseményt így rendben hazaértünk.
1980.09.20.
Új tanévvel köszöntött ránk 1980 szeptembere. Huszadikáig bírtuk túra nélkül, aztán nyeregbe szálltunk A célpont, az 1950-ig megyénkhez tartozó község, Egervár és környéke volt. A túrát Jenő egy szép, értékelhető fejessel kezdte, a bicikliről. Győrváron, az emlékműre leraktunk egy csokor vadvirágot. Nem sokkal később a gősfai vasúti átkelőnél nem sokkal előztük meg az érkező vonatot. A mai túra a különféle nemzetek úttörő sapkáinak jegyében zajlott. /Volt itt négyszögletes tetejű, lengyel harcersapka, fehér prémes, zöld tetejű, bolgár sapka, jugoszláv „titovka” és egy sárga az elején kézzel hímzett, magyar magyar úttörőjelvénnyel./
Odaértünk, felvontuk a zászlónkat, majd nekifogtunk a főzésnek. Nyári Pista a tűzet csakis bolgár sapkában tudta meggyújtani. Amikor megfőtt az ebéd, megettük, aztán elgurultunk az egervári várhoz. /Ellentétben Vasvárral és Győrvárral, itt valóban van még vár. Egy régi, négy sarokbástyás erősség. Fagyiztunk egyet. Közben Pista és Jenő elmentek bélyegzőlenyomatot szerezni. Kinyittatták a postát és kaptak. Hazaútban megcsodálhattunk egy Forma-1-es babakocsit. Néhány helyi gyerek tákolta össze és indította útnak. Egy fa ládaszerű, négy babakocsikeréken, ez száguldott le az egyik mellékutcában. Fel is borult. Végül eléggé elfáradva értünk haza Telekes felől.
1980.10.04.
Valószínűleg, valamilyen nyári, tábor hatására terveztem túrát a Körmendtől északra fekvő faluba, vagy ki tudja... Nem tudom biztosan. Nagy Endrével, a helyi Kossuth Lajos úttörőcsapat vezetőjével beszéltünk erről.
Kezdődött a dolog azzal, hogy Szilágyi Jenő jó harminc centivel megrövidítette a zászlónk nyelét. Alig értünk ki a faluból, amikor az egyik kerékpár megvált a jobb pedáljától. Visszaraktam. Aztán újra, majd megint. Ekkor úgy sikerült, hogy fenn is maradt.
Odaérve alaposan körül néztünk, ismerkedtük a környékkel, neki fogtunk ebédet készíteni. Én megpróbáltam megszelídíteni egy Rigát, kevés sikerrel. Közben a letűzött zászlónk iránt egyre nagyobb érdeklődést mutattak a helybeliek. El kellet, hogy lopják, különben nem lehetett volna számháború. Így aztán néhány próbálkozás visszaverése után hagytuk, hogy elvigyék. Szétoszlottunk piros és fekete csapatra és elkezdődött a számháború. Végül, győztünk. Hosszas búcsúzás után elindultunk haza. Közben megfájdult egy literes kólás üveg nyaka.
Hazafelé Döröskén keresztül gurultunk.
Döröske,
1980.11.01.
Csúnya, szeles, esős idővel érkezett a november, ebben az évben is.
Elindultunk Döröskére. Már az út elején gondok voltak. Az úton kóborló kutya miatt kellett egyfajta „társas táncot” előadnunk, aztán az egyik bicikli döntött úgy, hogy már régen foglalkoztunk vele. Domján Kati bejelentette, hogy fázik. Végül odaérve tűzet raktunk. Kati ehhez egy szép, karcsú és hosszú, leveles ággal járult hozzá. Utána, némi vita végén Berzai Rózsi és a Deáki Margit állt neki a kondér suvickolás nemes művészetének. Hazafelé ismét gondok adódtak, még repülésre is sor került, aztán kikaptunk egy erős ellenszelet, de azért hazaértünk.
1980.12.13.
Ebben a tanévben új kolléga érkezett az iskolánkba. Horváth József. Hozzá
indultunk, Nagymizdóra, Luca napján. Már havas tájon gurultunk odáig. Út közben, Berzai Rozát megtámadta egy feldühödött lúd. Nem sokkal később, Szarvaskend alatt Kiss Tibi esett egyet a zászlós biciklivel, az úton keresztül vezető jégbordákon. Végül aztán odaértünk. Józsiék háza mögött a telekben, kellemesen lejtett a terep. Így itt kezdtünk egy nagyot szánkózni. Estünk, keltünk, csúsztunk. Azaz, élveztük e telet. A sütésre előkészített szalonnát Rex kaparintotta meg. A lejtőt Berzai Rozával és Deáki Margittal nadrágféken is megtapasztaltuk. Közben Ági, Józsi húga rakta a tüzet. Végül megsültek, a „kárpótlási”, sonkaszeletek. Finom volt minden s kaptunk egy nagy adag, forró teát is. Búcsúzóul egy kemény hócsatát rendeztünk.
1981.03.07.
Új év köszöntött ránk. Mészárosné, Marika meghívására Nádasd felé vettük az irányt, március első hétvégén. Reggel, az indulás után némi szarvasbőgés hangjai mellet, amit lányaink váltottak ki két srácból, akik egy pótkocsira pakoltak jutottunk ki a Hegyhátsál felé vezető útra. Neki vágtunk, a vidámparki játék után, „Ciklon”-nak nevezett, kettős domboldalnak. Így nemsokára Nádasdra értünk. Az iskolában már vártak bennünket. Egy srác szaladt be az ajtón, hogy: „Megjöttek!” kezdésként, egy akadályversennyel mentünk ki az erdészházhoz. Ebben a Deáki Margit - Domján Kati páros nyert, 31 ponttal. Az erdészház melletti tisztáson raktuk meg tüzünket, amit elég nehezen fújdogáltunk életre. Röviddel ezután kitört a számháború. A nádasdi lányok titkos kommandóját egy kutya kergette végig az erdőn, majd Miklós Laci menekült fel a fára néhány arra dübörgő szarvas elől. A megnyert számhárorú után a nádasdi, Móricz Zsigmond úttörőcsapat úttörői szalagot kötöttek a zászlónk rúdjára. Ezután összeálltunk egy fényképezkedésre. Boros Gabi újra elesett, nem találtuk Csipista /Nyári István/ kését, de legalább hátszelünk volt hazáig.
1981.03.21.
Ezúttal, szokatlanul nagy létszámmal indultunk útnak, 17-en voltunk. Mivel, időközben osztályfőnök lettem, jöttek ők is, az osztályom. Érdekessége volt ennek a szerenádnak, hogy egykori túrázónk, Deáki Erzsi is ott énekelt a gotthárdi Vörösmarty Gimnázium kórusában. Út közben betértünk a pár éve bezárt nádasd-hegyaljai úttörőtáborba. Nem dobott fel, amit ott láttam. /A helyzet, azóta csak romlott./ Nem sokkal ezután beértünk Körmendre. Mivel a szerenád második részét nem néztük meg, kimentünk a Rába partján álló törpeerőműbe. Ezt a kimenetet egy akadályversennyel tettük érdekesebbé. A Túrázók csoportja lett az első, a Ságvári raj a második és a Czövek Szilvi - Horváth Margit páros a harmadik. Két kondérban főztünk ebédet. Akár Robinsonnak is érezhettük volna magunkat, hiszem egy szigetre vetődtünk. Domján Kati a turbinát le”kurvinázta”, de nagyobb bajunk nem lett. Majd megmásztuk a katafai partot és nemsokára haza értünk.
1981.04.07.
A járási úttörőelnökség idén is meghirdette Rátót és Nemesmedves között
akadályversenyét.
Az elindulást követően derült ki, hogy nem hoztunk szalonnát az elszászi káposztánkhoz. Végül, 10 perc késéssel értünk a rátóti iskolába. Elindultunk az akadályversenyen. Nem akármilyen alkalom volt ez. A cél, Nemesmedves, a határsávon belül feküdt, így át kellett mennünk a műszaki zár úgynevezett sávkapuján. Hivatalosan, engedéllyel, itt lehetett belépni a nyugati határ vonalát 3-5 kilométerről követő határsávba. Út közben különféle feladatokat kellett megoldanunk. Ebből leginkább emlékezetes Berzai Baba mocsárjárása volt. Túl messze tette a következő lapot, így csaknem fekvőtámaszozva kellett visszanyúlni érte. Lőttünk is, gránátot is dobtunk kisebb, nagyobb sikerrel. Biciklit szereltünk. Végül szerencsésen célba értünk. Ez a cél a falu központjában található, felszabadulási park volt. Volt itt harang, kopjafa és a fő attrakció, minden évben a beton alapzaton álló , T-34/85-ös harckocsi. Ebben lehetett bemászni, s egy –egy pillanatra, akár, hős, harckocsi-parancsnoknak is képzelhette magát, aki a magasabb kupolából kinézett.
Nemsokára megfőtt az ebéd. Jóízűen el is fogyasztottuk, amikor kiderül, az elszászi káposztába nem tettünk káposztát! Aztán eljött a hazaindulás ideje. Csákányban, a Kati biszróban, fagyizni akartunk. Nem sikerült. Éppen szerelték a fagylaltgépet. A csákányi híd után egymásba futott két biciklink, de nem történt nagyobb baj.
1981.04.17.
„Hívjon, jövünk!”- volt a régi tv reklám. Most mi is így voltunk. A körmendi
504. számú Petőfi Sándor úttörőcsapat túratalálkozót szervezett. Erre mi is meghívást kaptunk. Összesen három csapat vett részt ezen a találkozón. A helyieken kívül az előző hónapban megismert nádasdi csapat és mi voltunk ott. Hideg volt. Egy kutya szeretett volna mintát venni a nadrágunkból, de nem sikerült neki! Később Boros Margitka talált egy eléggé romos állapotú, háromkerekű biciklit.
Arra a kérdésre, hogy „Milyen századtól vagytok? az volt, hogy: „A harminckilences dandártól.” Nemsokára átkúszott a csoport egy kúszófolyosón, megoldott néhány tesztet, majd beért a célba. Végül kaptunk néhány pitli forró teát. Menet közben újabb 15 centi törött le a zászlónk rúdjáról. Ezt a hazaúton még két bukás követte. Az amúgy is hideg időben feltámadt a szél. Persze, megfelelően a hagyományoknak, szemben fújt velünk. Jól kifáradtunk, mire hazaértünk.
1981.04.30.-05.01.
Ismét eljött az idő, hogy egy estét távol töltsünk otthonunktól. Az indulás után egy motoros segítette utánunk az egyik elkésőt. Magunkkal vittük frissen szerzett kulacsainkat. Átmentünk a „Ciklon”-on. Nádasdon pihentünk. Legközelebb, Csákánydoroszlónál virágot tettünk le az 1965-ös árvíz emlékművére. Telt múlt az idő és csak nem bírtunk odaérni. Végül délután 5 helyett, este 7 körül jutottunk célba, az apátistvánfalvi úttörőtáborba. Itt, még elő kellett keríteni a gondnokot. Végül egy eléggé horrorisztikus autózás után, árkon-bokron át, értünk el Kalamár bácsihoz. Itt az erősen ittas, egyébként sem magyar anyanyelvű öregúrral hosszan kellett vitáznunk, mert nem akart tudni a csoportról. Végül, vérontás nálkül sikerült elrendezni a kérdést. A jéghideg szobákban már friss ágynemű várt a kopott vaságyakon. A vacsora eléggé durva lett, nem hoztunk sót. A gondnok felesége azt mondta, „Solau nejga.” azaz „Nincs só!” Így kissé ízetlenre sikerült a vacsi. Éjszaka, őrség vigyázott a többiek álmára. Nem volt semmi gond.
„Itt van május elseje…!” Reggeli torna. Józsit fél nyolc előtt nem sikerült felébreszteni. Ő volt Csipkejózsika. Időben értünk be Gotthárdra, hogy megnézzük a felvonulást. Aztán elmerültünk a majális forgatagában. Amikor kimulattuk magunkat, elindultunk hazafelé. A szél ma kegyes volt hozzánk, így a Szentgotthárd – Gersekarát távot, 2 óra 13 perc alatt tettük meg.
1981.06.22. Jeli
Jeli, fogalom a természetjárók, túrázók számára. Arborétum. Mindazzal,
amivel egy arborétumot e lehet képzelni. Kavicsos utacskák, apró eligazító táblák a növények magyar és latin nevével, mamutfenyő, páfrány, csobogó patak, esőbeálló. Szép ez mindig, de május közepén megszaporodnak a kirándulókat szállító buszok, megtelik a parkoló kocsikkal, a környék gyerekzsivajjal. Óvó nénik terelgetik kisded seregeiket, kisebb társaságok, gimnáziumi osztályok indulnak felfedezni a csodát. A csodát, amit minden évben a rhododendronok virágzása jelent. A halvány mályvaszíntől az égő vörösön át, a hófehérig minden színt megtalálhatunk az apró virágokkal teli bokrokon. Itt a legnagyobb szájú „jópofának” is elakad a hangja egy pillanatra.
No, ide indultunk, 1981. júniusában, mi, hatan. Boros Margitka újabb repülése után sem állt meg az élet. Oszkón, a törpekútnál sikeresen összevizeztük a lábunkat. Egy rövid, rendőri ellenőrzés után továbbindultunk. Végül elértük az arborétum kapuját. Ügyességi versenyt indítottunk. Fenn egy magaslesen volt a vége a dolognak. A szép, napsütéses időben gyorsan gurultunk hazafelé. Oszkón újra megálltunk. Fagyiztunk egyet. Nemsokára otthon voltunk, ugyanis vitt bennünket a szél.
1981.08.10.-11.
Már erősen nyár volt, amikor elindultunk a megye túlsó végére, Bajánsenyére. Azok, akik voltak már Gotthárdon, Csákányig ismerték az utat. Ott fordultunk le Ivánc felé. Kellemes domboldalak sora következett. Az Őrségben jártunk. Bekiabálások kísérték utunkat. „Mentek Lengyelországba?” „Igen visszük a húst.” Volt aki az után érdeklődött, mind lányok vagyunk-e. Szóval érdekesen telt az idő. Néhány óra múlva beérkeztünk a bajánsenyei iskolához. Itt két határőrt találtunk. István és Nándi éppen az iskola belső festésével voltak elfoglalva. Meglátogatott bennünket három helybeli úttörő is. Velük az apátistvánfalvi táborban ismerkedtünk meg. Peti, Timi és Jutka együtt ették velünk a bográcsban főtt, késői ebédünket. Ezután a faluval ismerkedtünk. Az este nem volt eseménytelen. Készülődtünk a lefekvéshez, amikor feltűnt valami. Az iskola zuhanyzójának ablakait már leszedték –festették az ablakkereteket- amikor megérkeztünk. A kiszűrődő fény nem csak a bogarakat csalogatta oda, hanem néhány, helybeli srácot is. Kettőt. Ők – gondolom –biológia tanulmányaik miatt, szerették volna megnézni Kati, Baba, Margit vagy éppen Margitka szépségét. No, ez nem jött össze. Megzavartuk őket. Egyikük jó nagyot esett az odahúzott festőbakról, a másik fel sem jutott. Hogy mit láthattak volna, arról csak elképzeléseink lehettek.
Második napon kilátogattunk a senyei határátkelőhöz. Itt láttuk, hogyan léptetnek be utasokat a Magyar Népköztársaság területére. Ez akkortájt nem mindennapi látvány volt. A külföldre utazásnak is egész más szabályai voltak. Délután egy kis sportolás volt, aztán buliztunk egyet. Este éjaszaki túrára mentünk a környéken.
Az utolsó nap erős széllel köszöntött ránk. Aztán Kati biciklijét próbáltuk megjavítani. Sikerrel. Végül hazakeveredtünk.
Ezzel a túrával értünk végig a TÚRÁZÓK második naplóján.
1981.07.17.-19.
Ez a három napos kirándulásunk sem kezdődött egyszerűen. Hajnalban, ahogy mindig, most is mentem egy kört, kideríteni, milyen időre számíthatunk. Erősen be volt borulva. Az induláskor kicsit már szemerkélt az eső. Ez azonban nem akadályozta meg kis csapatunkat az indulásban. Domján Kati kerékpárjának hátsó villáján, köszönhető édesapja figyelmességének – egy kis csődarabból kialakított – zászlótartó volt felcsavarozva. Ebbe illesztette be Kati a kis, 43X34-es zöld zászlónkat.
Esőkabátjainkat becsatolva, gombolva, indultunk Vasvár felé. Nem is felülről, inkább a felverődő víztől áztunk el. Péterdi Zsuzsánál, iskolánk tanáránál álltunk meg szárítkozni. Kaptunk néhány leharcolt melegítőalsót, de öv csak nekem jutott. A többiek ültek, vagy fogták a ruhadarabjukat. Az eső csillapultával, továbbindultunk.
Nekivágtunk az út nehezebbik részének. Kámig a 8-ason, onnan a Kemenesháton egésze Sárvár-Hegyközségig. Itt balra fordulva értünk Sárvárra. A megbeszélt szállást nem kaptuk meg, így Laci nagybátyám garázsa szolgált éji szállásként. A garázs betonpadlója eléggé kemény volt, de azért tudtunk aludni.
Másnap / ezen a napon lettem 23 éves /aztán, irány Celldömölk. Ha nem is árkon – bokron, e kihasználva a terep adottságait közelítettük meg a ságaljai várost.
Felmentünk a Ság-hegyre. Ez egy tanúhegy. Korábbi vulkán krátere. Ennek anyaga keményebb volt, mint a környezeté. Ezért, amíg a környék lazább talaját elhordta a szél, meg az eső, addig a bazaltfedte csúcs megmaradt az eredeti magasságon. Ezért tanúhegy. Tanúsítja, milyen magas volt a felszín úgy 30ezer éve. Fel is mentünk. Oda is, ahová tábla nem javasolta. Nem történt baj. Visszafelé eléggé megemeltük egy autós adrenalinját. Attila eléje fordult. A Herpenyő Csárdában megpihentünk. Itt a vendéglős előbb engem tegezett le, majd Deáki Margittól is megkérdezte: „Maga szintén tanít?” Átérve a Rába-hídon, megcsapott bennünk a „döggyár” erős szaga. Ennek hatására (?), Domján Kati leszédült a bicikliről. Egyenesen az útjavítást jelző táblát tartó betontömbök közé –fejest. Gyors elsősegély után egy kötéssel a homlokán, gurult tovább. Este a már ismert Garázs-szálló vendégei voltunk.
A következő napon gond nélkül értünk haza.
Kiliántelep, 1981.08.22.-29.
Mivel sok helyen megfordultunk, a megyei úttörőelnökség úgy döntött, hadd képviseljük Vas megyét, az országos táborozási és turisztikai találkozón. Ez a rendezvény Kiliántelepen került megrendezésre. Ez a kis település - Expressz-tábor, és környéke, meg egy vasúti megálló (olyan, „Volt egyszer egy Vadnyugat” –stílusban). Balatonakali mellet volt megtalálható. No, ide kaptunk meghívást, augusztus utolsó hetére. Kaptunk meghívót, szabadjegyet a vonatra. Ilyen még nem volt, hogy a mi úttörőcsapatunkból országos tábort nyert volna egy közösség a tevékenységével. Nem sokkal korábban jöttem vissza Leningrádból, ahol egy építőtáborban voltam tolmács, s hoztam magammal egy nagy, vázas hátizsákot, az „Ermak”-ot. Éppen ideje volt „felszentelni”.
Vonattal mentünk a táborba. Boros Margitka már ott várt bennünket. Ő egy rokonuktól jött át Kiliántelepre. Húsz percenként kérdezgette, jövünk-e már. Beérkezés után beköltöztünk a kis faházakba, majd megkaptuk a nyakba hordandó bilétáinkat. Erre kaptunk az étkezőben enni. No, a kajáról vagy jót, vagy semmit. Akkor inkább semmit! Az első eset az étkezőben, ami a sorompón túl volt, az egyik konyhás srác letálalt egy csomó tányért. Aztán csak elénekelte, hogy „… mert ez műanyag!” és söpörte, törölte fel a maradékot.
A második napon, elvonatoztunk Akaliba, de jól megáztunk. Egy részeg pasi igyekezett belénk kötni, de nem jött össze a dolog. Este disco volt. KPM-es és kék villogókkal, meg ami belefért. Az esti értékelésnél derült ki, hogy a csapatokat pontozzák. Így mi is beterveztünk túrákat. Ekkor ismerkedtünk meg Taaher Saaeddal, a jemeni egyetmistával.
A harmadik napon áthajóztunk Akaliból Tihanyba. Ott megmásztuk az Óvár csúcsát. Elmentünk a barátlakásokhoz is. Amikor végeztünk, visszahajóztunk.
Másnap az úti cél, Zánka volt. Itt, a Balatoni Úttörővárosban láttunk egy csomó érdekes dolgot. A program változatos volt. Jött a Rendőrség Mi-2-es helikoptere, volt fegyveres bemutató. Kifelé a városból, megnéztük gyermekkorom egyik legendáját, a XII. Páncélvonatot. A nap végén értünk vissza a táborba. Ismét disco volt az esti program. Ezen a napon döntöttük el, hogy az akkori szabályzatban szereplő, de a kutya - nem – használta úttörő tábori inget fogjuk egyenruhaként használni s erre is felkerül a Túrázók jelvénye. Kezdtünk felruházkodni. A melegítő felsőkön már volt jelvény.
A következő napon Badacsonyba mentünk. Itt komolyabb feladat várt ránk. Felmentünk a Kisfaludy-kilátóhoz, azaz, a hegy csúcsára. Megszámoltuk, hány lépcsőből áll a „Bujdosók lépcsője”, mit üzen a kongó kő. Este későn értünk vissza.
Az utolsó előtti napon a kék jelzésen eljutottunk az avasi teplomromhoz majd délután eljutottunk Szigligetre is. Hazafelé kaptunk egy útitársat, aki túl sokat fogyasztott a hegy levéből és nótás hangulatba került. Este a Tolcsvay-trió műsorát hallgathattuk meg. Az jobb volt.
Az utolsó napon nem jutottunk el Dörgicsére. Az országos összevetésben a második helyet értük el. Esővel búcsúzott tőlünk a Balaton és a ’81-es nyár. Szép volt és eléggé sűrű, mint ez olvasható is.
Pár nappal később elkezdődött az 1981/82-es tanév.
1981.09.21.
Győrváron, a Fegyveres Erők Napja alkalmából új emlékművet avattak. Erre
az örömteli eseményre kaptunk meghívást egy szép őszi napon. El is indultunk néhányan. Eseménytelen út volt. Kicsit kiríttunk a környezetből, mert se zakó, se rakott szoknya se semmi… Álltunk, ácsorogtunk, vártuk az ünnepséget. Közben odajött a győrvári igazgató, Tóth Tibor és lekezezett velünk. Nem sokkal később eléggé vad dolgot láttunk. A szomszédos, zalai faluból, Egervárról, is érkeztek túrázók. Túrázók? Fehér ingben, sötét aljban. Gyönyörűek! Hogy mi miért nem így jöttünk!!?... Elkezdődött az ünnepség. Nicsak, itt egy ájuldozó, ott egy! Kis idő múlva az emlékmű mögötti kis rész úgy festett, mintha a csata az előbb ért volna véget. 7:4-re az úttörők nyertek, ugyanis, kisdobost, csak négyet fektettek ki a sövény árnyékába, míg úttörőt 7-et. Az ünnepség után bevattacukroztunk, megnéztük a Határőrség kutyabemutatóját, aztán irány Egervár! Nagy sikerünk volt, mert kisded csapatunkat négy helyi legény kezdte kísérgetni. No nem sokáig, csak amíg az egyik fejre nem állt a nagy nézegetésben. Kiértünk a kastélyhoz. Kipróbáltuk a fa játszótér új elemeit, aztán visszaindultunk. Kamionok húztak el mellettünk és rángatták meg kormányainkat. Visszaérve megyénkbe egy fogathajtó versenyt láttunk Győrvár határában. A szél most nem volt kegyes hozzánk, így eléggé fárasztó volt a hazaút.
1981.10.31. Pankasz
Nem ért még véget az október, amikor újra elindultunk. A Vadása –tó mellet elhaladva mentünk Pankaszra. Megcsodálhattuk, út közben, a gombás fapusztulást, Nádasdtól délre. Pankasz két dolog miatt volt ezidőtájt híres. Először is itt állt az Őrség jelképévé vált, XVIII. századi / 1759./„szoknyás” harangláb. Másodszor, itt élt Kovács Béla, az iskolai röplabdaoktatás legendás alakja. No, e kettő közül, ekkor csak a haranglábbal találkoztunk. Előbb azonban fennakadtunk a Vadása gátján. Nyár óta elhordták a kis hidat. Így tavat nem lehetett megkerülni. Innen már nem kellett sokat menni Pankaszig. Megérkezésünk után megpróbáltunk tüzet gyújtani. Nehezen, de sikerült. Közben sikeres bőrhasítást hajtott végre egyikünk az ujján, késsel. A boltból azzal jött vissza Attila, hogy egy forinttal adós maradt, de a boltos megmondat, hogy „anyukádtól majd elkérem, ha holnap jön!” Összetűzésbe kerültünk a bennszülöttekkel, de senki nem halt meg. Nem sokkal később, elmentünk a nevezetes haranglábhoz. Megcsodáltuk a „Harangozni tilos!” táblát is. A helybeliekkel játszottunk egy focimeccset, 1:0 lett. Aztán haza indultunk. Út közben a kondér meggondolta magát. Nem akart velünk jönni, hát leugrott az egyik bicikliről. El is törött a füle! Úgy kell neki, mit ugrál! Láttunk egy balfácánt. Fácánkakas állt az út bal oldalán. Nádasdon megcsodálták a zászlónkat. Már sötétedett, amikor haza értünk.
1981.11.07.
Egy csendes október eleji napon nyeregbe szálltunk és elindultunk Nagymizdóra. Rövid idő alatt oda is értünk. Gyenge havazás követte bennünket utunkon. Arra a kérésre, hogy: „Hol van már a tavalyi hó? Az volt a váléasz, hogy nem tudom, de az idei már itt a nyakunkon.” A Gógámon lefelé Deáki Margit jó 30 méteres féktávolságot tartott. Körülnéztünk a faluban, hogy is néz ki hó nélkül, aztán beléptünk Józsiékhoz is. Itt derült ki, hogy tavalyi tanár bácsinknak el kellett mennie, így ma nem találkozhatunk. a falu végén letáboroztunk és nekifogtunk a szalonnasütésnek. Készítettünk még néhány fényképet és elindultunk haza. Nagyon hideg volt mikor hazafelé mentünk. Hiába, az ősz vége felé jártunk.
1981.12.19. Nagykutas
Akkortájt a tévében –melyiken, melyiken, hát a magyar 1-en, akkor nem nagyon volt más – egy amerikai filmsorozat ment, a „Nagy kalandom Északon” című. No, valami ilyesmi jár az eszemben, amikor eszembe jut ez a túra. Karácsony előtt egy héttel indultunk újra „határt sérteni”. Azaz a célpont ismét Zala megyében volt. Elindultunk Telekesre, onnan akartunk tovább menni Nagykutasra, amely a telekesi hegy túlsó végén fekszik. Petya kutyája, Gömbi is jött velünk. Mire kiértünk a faluból feltámadt a szél. Szabályos hóvihar fejlődött ki. Törtünk előre a hóban, mint Scott kapitány a „Delta” elején. Petya vállán, a ráakasztott szimat pántja jéggé fagyott és mereven megállt a hidegben. Piroska elesett és eltűnt a hófúvásban. Később előkerült. Már Kutas környékén jártunk, amikor egy gazda, a hegyben felkínált nekünk egy demizson bort, amúgy lélekmelegítőnek. Nem éltünk vele. Végül odaértünk. A kocsmában aztán kaptunk hideget, meleget. Kirúgták Gömbit. Nemsokára mi is távoztunk. Az egyik gyerek rokonai hívtak meg bennünket. Egy régifajta konyhában kötöttünk ki. Átázott cipőnket szárogattuk és ittuk a forró teát. Petya berakta a lábát a redlibe. Meg is égette. Attila a lábára dobta a szánkót. Ezek után hazaindultunk. A lejtőket kihasználtuk. Lecsúsztunk rajtuk. Végül a szőlőhegy kinn maradt karói közt szlalomozva értünk Telekesre. Volt szánkó, amelyik az olvadó hó alatt vízbe futott. A hegyből befelé, Nyáriék beinvitáltak bennünket egy forró teára. Kaptunk egy kisebb adag hurkát is. Ezután haza indultunk.
1982.02.06.
Új esztendő köszöntött ránk. Az 1982-es év. Sok minden történt ekkor, a világban. A nagy világban is, a saját köreinkben is. Nagy események és érzelmek ideje volt ez. A körmendi területi KISZ ismét megrendezte téli túráját. Erre hívtak minket.
A busszal mentünk be, hisz Körmenden egy kiadós túra várt bennünket. A „kiskultúrban” volt a gyülekező. Ott rendeződtünk alakzatba és indult a raj. Nagyon hideg, nagykabátos idő volt. A csárdánál jutottunk ki a Rába gátjára. A gránátdobás akkor nem volt még az erősségünk. A tájoló használatát megakadályozta, hogy befagyott. Az elméleti kérdések jó részét tudtuk. Visszaérkezéskor kaptunk egy-egy köcsög forró teát. Aztán kis disco kezdődött.
Végül is, úttörő kategóriában az 1., összesítésben a 4. helyet szereztük meg. Mindenki kapott egy –egy könyvet. Már sötétedett, amikor megérkeztek az autók és haza mentünk. Közeledett egy nagy változás, ami teljesen átformálta a Túrázók életét, feladatait és elvezetett bennünk az azóta legendássá vált ÚG, majd az abból országos második helyig jutott IG – rajunkig. De ez, amint Kiplig történetei végén is olvasható: „Egy másik történet.”
Csipkerek – Kám
1982.03.06.
A tavasz ismét nyeregben talált bennünket. Az erős ellenszéllel dacolva,
indultunk, a Vasi Hegyhát távolabbi területeit kezdtük felderíteni. Oszkó felé jártunk, de most nem fordultunk be a Jeli arborétumhoz, hanem továbbgurultunk. Csehinél jutottunk le a dombokról. Erős szélben haladtunk utunkon. Megpihentünk a csehimindszenti kultúrháznál. Egy atyafi meglátva a lépcsőn kuporgó csapatunkat megkérdezte: „Kulcs nincs, gyerekek?” Mit tagadjuk, nem volt. Egy hvcs / azaz helyi vagány csávó /elkezdett a kismotorjával körözgetni előttünk. Egészen az árokig jutott, majd Petya biciklijéről szakadt le a láncvédő lemez. Csipkereken a kocsmánál, az udvari budit használva egyikünket csaknem felkapta a szél, kezében a „mellékes” deszka ajtajával. Nem főztünk, hanem mindenki betermelt egy kis virslit tormával.
Az a szél, ami idáig akadályozott bennünket, most a hazaúton segítette csapatunkat. Lehagytunk mindenkit. Oszkóban ismét összefutottunk egy „ügyeletes” részeggel, aztán hazaértünk.
1982.03.15.
Akkor március 15. még csak az iskolákban volt tanítási szüneti nap. Ezt a napot használtuk fel arra, hogy ismét a zalai fővárost vegyük célba. Az időjárás kérdéses volt, így egy riadóval döntöttük el, menjünk-e. Végül kokárdákat tűzve indultunk a már ismert útvonalon, Zalaegerszeg felé. A szépidő otthon maradt, így egy volt évfolyamtársam konyhájában hoztam létre az ebédet, a Landorhegyen. Közben a gyerekek, a szobában gyönyörködtek „A kőszívű ember fiai” filmváltozatában. Az, akkor menő filmsorozat, a „Nem kell mindig kaviár…” után Pierre Leblanc -ként tettem-vettem a konyhában. Deáki Margit meg mosogatott. Ebéd után bementünk a városba. A Pintér Máté utcában megtaláltuk a Magyar Természetbarát Szövetség helyi irodáját. Itt érdekes feladatot bíztak ránk. A nagyjából Vasvárig húzódó piros turistajelzést kellene összekötnünk a zalai megyehatárig felfestett, ottani piros jelzéssel. Kaptunk térképvázlatot is. Nem sokkal ezután a város egyik fagyizóját látogattuk meg. Ezután, kicsit megkésve indultunk haza. Már besötétedett, amikor hazaértünk.
1982.03.21.
Ismét Körmendre mentünk. A már hagyományos szerenádra. A szél elvitte
egyikünk sapkáját. Majd beértünk a városba. Néhány apró mozzanattól eltekintve minden úgy ment, mint tavaly. Egy hangosan nyikorgó deszka, a karmesteri dobogón, okozott némi derültséget. Majd a Rodeo együttes adott elő néhány számot.
Minket a lóverseny és méginkább , a „Zánka blues” tetszett, a hozzáfűzött kommentárokkal de együtt énekeltük a zenészekkel a „ A szemed, nyisd ki, a szemed!...” című mélyértelmű számot is.
1982.04.05.
Úgy esett, hogy ebben az évben is elindultuk a rátóti úttörőcsapat szervezte akadályversenyen. Elkarikáztunk Rátótig. Út közben megemlékeztünk a budiból utánunk kiabáló bácsiról. A Csákány felé vezető úton halálraszánt autós söpört el mellettünk 120-al. Gasztonyban az éppen aktuális útfelbontás romhalmazai között rodeóztunk. Elérkezve a Széll-kastélyhoz, amely az iskolának adott otthont, kiderült, hogy nem hoztunk menetlevelet. Gyorsan az egyik oldalzsák fedőlapjára rajzoltunk egyet. /Hiába, a „Varázsceruza-sorozat nem múlik el nyomtalanul!/ A Vasszentmihályon leágazó úton jutottunk el a sávkapuig. Itt a határőrök ellenőrizték a személyiket, aztán beléphettünk a határsávba. Az akadályok közt éneklés csakúgy szerepelt, mint gránátdobás. Utána a tavaszi napsütésben napoztunk egyet a kidöntött fenyőtörzseken. A srácok többször is megmászták a beton alapzaton álló tankot. A megyei tárborozási-turisztikai szakbizottság vezetője dicsérő szavakat írt naplónkba.
A visszaút nem zajlott zökkenők nélkül. Volt, aki megunta az ücsörgést a kerékpár nyergében és tiszta magasságokra vágyott, hát, repült.
Ismét virágot helyeztünk el az árvízi emlékműnél.
Körmenden kóláztunk egyet, aztán indultunk haza.
1982. 04.07.- 08.
Egy szép keddi napon szólalt meg az iskola telefonja. A járási-városi úttörőelnök keresett. Mint Minarik Ede, a mosodás, ő is azt mondta, „Kell egy csapat.” Na ja, de milyen. Éppen ebben az évben ünnepeltük a Munkásőrség megalakulása 25. évfordulóját. Ennek tiszteletére egy akadályverseny kerül megrendezésre, a cég sótonyi bázisán. Két nap. No ide kellene szerveznem egy csapatot /azaz rajt/. Mivel a körmendi járásban, akkor nem működött egyetlen ilyen szakirányú alegység sem, az elnök ránk gondolt. Mindent intéznek, mindent állnak, csak menjünk. Miért is ne?
Akkor még nem gondoltam, hogy ebből az egyedinek ígérkező akcióból, egy, a következő 7-8 évet meghatározó eseménysor alakul ki. Nemsokára látogatókat kaptunk a szokásos foglalkozásunkra. A körmendi Brodorics Ferenc munkásőrzászlóalj, parancsnokai közül érkeztek hozzánk hárman. Egyikük a Munkásőrség történetéről mesélt, a másik napi feladatairól tartott előadást, a harmadik megismertetett bennünket a munkásőröknél rendszeresített fegyverekkel. Ismerkedtünk a beosztásjelzésekkel is.
Pénteken eljött értünk a parancsnokság UAZ-a. Beültünk és meg sem álltunk Sótonyig. (Erről az eseményről bővebben a „Mondhatsz bármit…” oldalon olvashatsz! Hiszen ez inkább az Úttörő Gárda első, mint a Túrázók, azévi 11. akciója volt.) Mindent összevetve rajunk az 5. helyezést érte el, ami nem volt túl fényes.
1982.04.30. - 05.01.
A - már hagyományosnak mondható - szentgotthárdi túránkat ezúttal, más útvonalon hajtottuk végre. Iváncig, ami jó harmad út, Petya kutyája Gömbi is elkísért bennünket. Út közben nem sok minden történt. Egy részeg kiabált, utánunk, de túléltük. Ezután már csak az volt a kérdés, hol lesz a szállásunk. Ugyanis senki sehol az apáti táborban. Végül sikerült a gondnokot előkerítenünk. Aztán vele indultuk a kulcsokért. Olyan helyeken jártunk, ami megszégyenítené még a Párizs - Dakar rally terepeit is. Egy alkalommal, félő volt, hogy felborulunk, aztán egy szögesdrót kerítést kellett odébb rakni az áthaladásért. Végül lett szállás, vacsora és még a tea is megfőtt. Az éjszaka nyugodtan telt. Másnap begurultunk Gotthárdra. Megnéztük a felvonulást. Körhintáztunk egye-kettőt. Fél 12 körül indultunk haza.
1982. 05. 22. - 23.
A sótonyi verseny után elindultunk a megyei Úttörő Gárda versenyen is. Ide 10 fős rajjal kellett indulnunk. Csak 9-en érkeztünk meg. Ennek később komoly következményei lettek. Bővebbet a „Mondhatsz bármit…” oldalon olvashatsz!
1982.06.12.
A tanév legutolsó túrája a megyehatáron fekvő Zsákfaluba, Hegyháthodászba vezetett. Voltak, akik vidám fiúismerőseiket óhajtották felkeresni. Akik buszról ismertük ezt a helyet, elcsodálkoztunk. Jó hosszú falu. Végül a falun kívül gyújtottunk tüzet, hogy ebédet készítsünk. Kojak és Zotya vállalták a fő-étekkóstoló szerepét. Ezután számháború zajlott le. Elkezdett ólomszínűvé válni az ég. Így elindultunk hazafelé. Nagy dörgés-villámlás kísért az úton bennünket, de meg nem áztunk.
1982.07.
(Kőszeg -Répcelak -Celldömölk)
Amennyire- szinte megszokott túra volt a hodászi, annyira különleges lett a "Nagy Kör" fedőnevű túránk. Megkerültük Vas megye nagyobbik felét. Ez volt a Túrázók legnagyobb vállalkozása.
Az első napon Gersekarátról indulva Kőszegre mentünk. Minden rendben is volt mindaddig, amíg beérkezve Szombathelyre, az út közepén eleredt Norbi orra vére. Ömlött. Az egész srác kezdett úgy kinézni, mint Drakula egy jól sikerült támadás után. A vérzést sikerült csillapítanunk, így továbbmentünk. Egy ismerőshöz léptünk be, ahol a véres, tábori inget kimosták. A régi, kőszegi úton mentünk észak felé. Át Gencsapátin. Itt több, mint 400 volt a legnagyobb házszám. Lukácsházából kettő is volt. Végül is beértünk az otthont adó kisegítő iskolai kollégiumig. Délután felmentünk még a Kálváriára. Gyönyörű kilátás van onnan a városra. Este elmentünk moziba. Megnéztük az "Ellopták Jupiter fenekét" című francia filmet.
Másnap megnéztük a Csótót. Kimentünk a város szélére. Ott valamiféle búcsú volt. ki céllövöldéztük és körhintáztuk magunkat. A céllövöldés kiakadta a gyerekek lőtudományától. Margit teljesen rosszul lett a több környi ringlispíl után. Bementünk a várba is. Lali és Norbi csaknem fennmaradt a toronyban.
A harmadik napon szakadó eső eredt el. A mi kis esőköpenyeink nem voltak alkalmasak ebben az időben való bicajozásra. Bementem a gazdaboltba. Vásároltam egypár méter mezőgazdasági fóliát. Elvittem a szállásra. Itt feldaraboltuk őket. a közepén kilyukasztva felhúztuk magunkra. Ez lett a "klepetyus". Megvédett bennünket az eső közvetlen hatásától. Nagyjából félúton, Bőben megálltunk. Az itteni kocsmában pihentük ki a hajtás fáradalmait. Énekeltünk picikét - nevelő célzattal. Legnagyobb hatást az olasz, "Avanti Poppolo" keltette. Répcelakra beérkezés előtt, az utat keresztező vasúti átjáróban kilyukadt Imi első gumija. Végül az egyre jobban ömlő esőben érkeztünk a répcelaki iskolához, ahol a szállásunkat reméltük. Mire az öltözőkben berendezkedtünk, el is állt az eső. Kihasználtuk a tornaterem adta lehetőségeket és fociztunk egyet. Időközben az igazgató segítségével meggyógyult Imre biciklije is. Este vendégségbe mentünk Szilvágyi Erzsihez, akivel két év előtt, Bulgáriában vezettünk egy csoportot. Deáki Erzsi nagymosást csapott. Talán nem tudta: "A mosónők korán halnak..." A negyedik napon, Sárvár felé hagytuk el Répcelakot. A kimosott pólókat a biciklik kormányán szárogattuk. Miután ezt Ferenczy Norbi eszelte ki, Domján Kati szájából elhangzott egy gangen jellegű kiszólás: "Ferenczynek van legesze!" Nemsokára a Ság-hegy látványa irányított bennünket. Szállásunk a hegyen álló turistaszállóban volt. A srácok szobájának ablakában kinn díszelegtek a kíméletesen mosott zoknik. Lenn vacsoráztunk az étteremben. Amint a cimbalmon játszó zenész meglátta kisded csapatunkat, elkezdte pengetni a húrokon a "Mint a mókus..."-t. A felszolgáló annyira ráfeletkezett szép lányainkra, hogy nekiment a csukott ajtónak. Éjszakára kaptunk egy kulcsot, hisz nem volt éjjel nappal ügyelet. "Ha valami gond lenne." Csendben telt az éjszaka.
Az utolsó napon felmálháztunk, az reggeli után, aztán útnak indultunk. Még egy komolyabb erőpróba állt előttünk. Fel kellett másznunk a Csehi fölötti parton. Fenn a tetőn egy szelídgesztenyefa árnyékában pihentünk meg. Aztán mentünk tovább hazafelé.
Így végződött a Túrázók addig legnagyobb vállalkozása, a "Nagy Kör". A tanév 14 túrája után a megérdemelt pihenés a balatonberényi Úttörőbarátság Gyermeküdülőben várta a csapatot.
1982. 08.10.-19.
Az első napon a szokásos menet zajlott le. Berendezkedés, ünnepélyes tábornyitás. Este a menetrend szerinti ismerkedési est volt. Másnap a délelőtt sátorverési gyakorlatot szerveztünk. Délután a strandon töltöttük az időt. Ez a program kitartott még néhány napig. Kihasználtuk a jó időt.
Az egyik délelőtt a körmendi egység munkásőrei jöttek hozzánk. Egy másik délelőtt érkezett a hír, hogy Kovács Margit, Vas megye úttörőelnöke, aki a sótonyi és a szombathelyi versenyen jó ismeretségbe került úttörőinkkel, meghalt. Deáki Erzsi egész délelőtt fekete csíkokat hímzett a nyakkendők egyik hosszú sarkába. Egy kocsinyi fegyvert hoztak s bemutatót tartottak. Az egyik este karnevál volt, ami mindig nagy siker.
A 7. napon kirándultunk Badacsonyba. Oda hajóval, vissza vonattal mentünk. Megismételtünk egy korábbi akadályversenyt, amit a '74-es, balatonfenyvesi ifitáborban csináltunk végig. Feljutottunk a hegy csúcsánál álló Kisfaludy kilátóra, megszámoltuk a Bujdosók lépcsőjét. Voltak afférok a konyhásokkal, akik Gáspár Petyát akarták megverni és bejutni a lányaink szállására. De hát, nem jöhet minden össze. Az utolsó este fellobogott a tábortűz. tréfák, dalok szóltak, Járfás Bea és Balogh Jutka eljátszották a "Falu végén kurta kocsma" című verset. A következő napon hazaindultunk.
1982. 09. 11.
Az 1982/83-as tanévet egy jó hangulatú túrával kezdtük. Menet közben megelőztük egy lovas kocsit, amelyik aztán egy darabon elkísért bennünket. Ismét a falun túl, a réten álltunk meg. A kérdés, hogy inni, vagy nem inni, a patakból, ismét felmerült. Végül a "jobb a békesség"-elve alapján az egyik házhoz mentünk be. Ott a kútból húztak nekünk vizet. Az eléggé nedves avarból csak egy biciklipumpa segítségével tudtunk tüzet rakni. Görcsi Csacsa és Baumagartner Attila belekeveredtek valahogy a patakba. Miután beszereztük az aktuális bélyegzőt, átmentünk Nagymizdóra. Itt Deáki Imi "összeszólakodott " egy tehénnel. Mindezek után hazajöttünk.
Vasváron át, Kis- majd Nagymákfa volt az úticél. A küzdelemben, hogy odaérjünk, Domján Kati nadrágja is kiszakadt. Odaérkezve, a kocsmában Traubiztunk egyet. Nem sok látnivaló volt. Viszont találtunk egy, a hegybe vezető utat, amelyikről a bennszülöttek azt állították, hogy Döröskére vezet. Nekivágtunk a felderítő útnak. Kis ligetek és rétek váltották egymást. Egy patak folyását követtük. Ezt egy helyi "Ordó"-nak nevezte. Átgázolva néhány éren és lerakva pár hidacskát eljutottunk oda, ahol a patak belefolyik a felduzzasztott tóba. Innen már nem kellet sokat jönnünk haza.
1982.10.30.
Meghívót kaptunk a megyei elnökségtől a rumi túratalálkozóra. Elindultunk, oda is értünk. Út közben egy narancssárga kis-Polski előzött meg bennünket. Péterdi Zsuzsa tanár néni előzet meg az oszlopot. Odaérkezve találkoztunk ismerős arcokkal. Kaptunk egy forró teát. Utána következett a megnyitó ünnepség. Ezek után koszorúztunk. A község egyik nagy szülötte, Fürst Sándor emléktáblája alá helyeztünk virágot. Amíg elindulhattunk, repülőmodell bemutatót láthattunk. A kis gépek jó nagy zajjal repültek és ügyesen manővereztek. Ezek után UHV-pályát kellett leküzdenünk. Egész jól szerepeltünk. Aztán nekifogtunk az ebéd megfőzésének. Egy másik csoportból való legény átugrott kondérunk fölött. Megénekeltük. Nem sokkal ezután elindultunk hazafelé.
1982.11.27.
Néhányan elindultunk ezen a napon, végigjárni a "nagy elődök" útvonalát, az első túrára emlékezve. Döbörhegy határában aztán eltérített bennünket egy festői környezetben álló magasles. "beköltöztünk". Végül itt álltunk neki a tűzrakásnak.. No nem fenn a lesen, hanem lenn a tisztáson. Fenn ált a bál. A beköltözés olyan szintre fejlődött, hogy valaki kikiabált: "Az ajtót csukjátok be, huzat van!" Persze a lesen sem ajtó, sem ablak nem volt. Később, egy vízmosáson átkelve Betti esett el, kezében távcsővel. Megtaláltuk az legelső túra egyik tájékozódási pontját, a "patkós fá"-t. Majd a sűrűből vaddisznók zörgését hozta a szél. Persze nem az állatok, hanem néhány tréfás kedvű túrázónk volt. Nem sokkal később visszafelé indultunk.
1983.01.29.
Az új esztendő első túráján a dombokkal körülvett, mély völgyben fekvő Andrásfa volt a cél. Átgyalogolva a Mihályfai-hegyen és Petőmihályfán értünk oda. Út közben Imre bajuszt "növesztett" A kondér oldalán maradt korom baráti segítségével. De csak egy felet. Boltot nem találtunk, egy romos kuglizót azonban igen. A rögtönzött kugli bajnokságot Kondora Lali, illetve Nagy Jutka nyerte meg. Mivel egy kellemes hóolvadás után voltunk, könnyen lehetett belefutni kisebb, nagyobb pocsolyákba. Ez a jelenség kísérte utunkat visszafelé. Erősebb embereknek a nyomaiban fel is tört a víz. Volt aki a patak mellett kapaszkodva megmarkolt egy kisebb fát és az a kezében maradt. "Fanyűvők?" Egy erősen vizes területen egy ágra kapaszkodva juthattunk át. Ne mindenkinek sikerült. Az egyik kisebb súlyú túrázónk fenn maradt az ágon. Úgy kellett felmenni érte. Kojaknak nagyböjti érzései voltak. Háromszor esett el a sárban, mint Krisztus urunk a Golgotára menet. Csak Kojak a Túrázók zászlójával hasalt el és nem volt sehol egy Veronika az ő kendőjével. Domján Katit Mozsár Andi húzta-támogatta. Végül feltűnt egy víztorony fémgömbje, ami jelezte, hgy lakott hely közelébe értünk. Sőt! Haza!
1983.03.15.
Akkortájt március 15-e még nem volt pirosbetűs ünnep, de az iskolákban tanítási szünet volt. Ezt a kettősséget használtuk fel hogy egy eseménydús túrán ismerkedjünk Körmend eddig kevéssé ismert oldalaival. Szép Zsolti a "láncleesős" biciklijét hozta el ide. A körmendi postán, az előírásokra hivatkozva, nem adtak dátumbélyegzőt, csak bélyegre. Megoldottuk. Vettünk annyi 1Ft-s bélyeget, ahányan voltunk. Beragasztottunk a naplóba. Így aztán megkaptuk az áhított stemplit. Bementünk a munkásőr-parancsnokságra . Itt örültek nekünk, de a parancsnokot nem találtuk otthon. Kikarikáztunk a határőrlaktanyába. Itt Kondor Endre várt bennünket. Majd Kovács őrnagy elvtárs /ma már úrnak szólítanánk/ kalauzolt végig bennünket a laktanyán. Jártunk körletekben és hátul a kutyabokszok környékén.. megnéztük, az azóta országos rangra emelkedett hagyományszobát.
Ez most a Határőrség Központi Múzeuma. Ha valaki nem tudná. Ez után kimentünk a város másik végében lévő MHSZ
MHSZ: Magyar Honvédelmi Szövetség a katonai előképzést segítő, a HM támogatását élvező társadalmi szervezet. Jogutódja jelenleg a Magyar Technika- és Tömegsportok Szövetsége
A "Néma "Völgyben
1985.10.19.
Reggel elindultunk Sárfimizdóra. Ennek déli határában volt az út, amelyátvezetett Zalába. A bicikliket lerakva, gyalog folytattuk utunkat, a Hagyáros és Hagyárosbörönd között völgy felé. A patakot egyszerűen nem találtuk. De mélyebben bejutva a völgybe, leltünk vizet a kavicsos mederben. Letáboroztunk. Kijelöltük az ivó- és a mosogató helyeket is (persze az utóbbit, a patakon lejjebb). Nemsokára már égett a tűz a bogrács alatt. Készült a hagyományos elszászi káposzta. Dudor (akinek ezen a napon volt a születésnapja) elindult bevásárolni a faluba. Közben lírai jelenetek játszódtak a táborhelyen. Kojak fenn a fán (mint az a bizonyos mókus), alatta egy jókora ággal a kezében, Erika. Talán egy újfajta Rómeó és Júlia feldolgozást próbáltak? Közben több változata is elhangzott a "Mégy egy ilyen..." mondókáknak. (Még egy ilyen mende -monda, beleverlek a betonban. Még egy ilyen humor fejeden a dudor"...stb.) Hazafelé némi terepversenyben jutottunk ki a völgyből. Hazafelé újra élvezhettük a szembe fújó szél áldását.
A Szerenádon
1986.03.21.
Ismét eljött a tavasz és ezzel együtt a Forradalmi Szerenád. Kellemetlen, hideg időben indultunk. Már az út elején gond volt. Dudur kerekén egy dudor keletkezett. A kihasadt külső gumin kibukkant az ép belső.. Némi elsősegély után folytattuk az utat. Közben, eleredt a hó. Végül beértünk Körmendre. Szokás szerint a vár egyik tornya mellet raktuk leg kerékpárjainkat. Csoportunk, ruhánk, zászlónk megjegyzéseket váltott ki, de ez nem okozott zavart lelkünkben (sem). "Na, mi van, nem tetszik a nagyestélyink?" - volt a visszafogott udvariasságú kérdés valamelyik hvcs.-nek. Végül bejutottunk a nézőtérre. Rövidesen, piros inges kórus lépett a színre. Az első sorban hallatta a hangját Deáki Imi, régi túrázók, az ÚG-raj egyik alapítója is. Később vitába keveredtünk néhány okoskával. Nekik az úttörőnyakkendővel volt gondjuk. Közben több ÚG-versenyről ismert arc villant elénk. Hazafelé, szedtünk pár szál hóvirágot Hegyalján, majd lassacskán hazaértünk.
Az alapítók: Boros Anikó, Deáki Erzsébet, Deáki Margit, Kiss Tibor, Méhes Mónika, Miklós János, Miklós Sándor, Nagy János, Pintér György, Szilágyi Jenő,
tsz.= termelőszövetkezet , többnyire a szocializmus idején működött mezőgazdasági társulás, ahol a tagok közös – szövetkezeti – tulajdonú, földjeit közösen művelték.
ÚG: Úttörő Gárda, a Magyar Úttörők Szövetsége, hazafias-honvédelmi neveléssel foglalkozó munkaformája, 1976-től
Deáki Erzsi, Méhes Móni, Herczeg Zsuzsi, Tóth Andi, Gombos Sanyi, Pintér Zoli, Görcsi Lali, Miklós Sanyi és Jancsi , Pintér György.
Az 1957-ben az MSZMP ifjúsági szervezeteként megalakult, Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség ismert rövidítése. Legalsó szervezeti egysége az alapszervezet volt, melynek élén titkár állt.
Szentkút: Vasvár melletti katolikus zarándokhely. Az itteni forrásnak, állítólag, csodatévő ereje van.
A Tanácsköztársaság leverése után, Körmenden, a fehér tisztek ablaka alatt, helyi iparoslegények elénekelték az „Internacionálét” -t, a kommunista mozgalom nemzetközi himnuszát. Ennek emlékére rendezték meg minden évben a Forradalmi Szerenádot.
Deáki Erzsi, Deáki Margit, Márton Zoli és én
Munkaügyi Minisztérium rövidítése. Ez a minisztérium irányította a szakmunkásképzést az egész országban.
Kiss János a Magyar Királyi Honvédség, kőszegi származású, altábornagya volt. 1944-ben részt vett a MNFF katonai bizottsága munkájában. A nyilasok elfogták és kivégezték.
1980-ban rendezték a moszkvai – csonka – olimpiát.
harcer: lengyel gyermekszervezet /ZHP Zuch Harcersky Polski /tagja
Riga: népszerű, szovjet gyártmányú kismotor. Igénytelensége, olcsósága miatt a fiatalok kedvelt járműve volt.
Kiss Tibi: a „Hegyháti Vangelis”, azóta híressé vált zeneszerző, dalszövegíró, legismertebb dala, a”Kék a szeme”, mely több feldolgozást is megért.
Ságvári Endre, a kommunista ifjúsági mozgalom egyik legendás vezetője volt, a KIMSZ titkára. 1944-ben, a Horthy csendőrség nyomozóival vívott, tűzharcban vesztette életét. Nevét úttörőrajok, táborok és KISZ alapszervezetek viselték.
A 39.dandár a magyar Vörös Hadsereg legendás lovas alakulata volt, az északi hadjárat idején.
1981-re, Lengyelországban, annyira válságosra fordult a gazdasági helyzet a sztrájkok és a kormány Szolidarítás szakszervezet közötti küzdelem következtében, hogy bevezették a jegyrendszert.
A polgárháborúval fenyegető helyzetet Jaruzelsky tábornok "oldotta meg", katonai hatalomátvátellel,1981.dec.13-án.
Az európai szocialista államokba korlátlan számban /kivéve Jugoszláviát és a Szovjetuniót/, a többi államba 3 évente egyszer lehetett utazni.
A Kemeneshát és a Kemenesalja, Vas megye a Rába folyását követő dombvidéke. Ennek folytatása a Vasi Hegyhát ( a mi vidékünk )és az Őrség.
Kilián György: a kommunista mozgalom hőse, a 2. világháború idején átállt a szovjetek oldalára és fegyveres harcban halt meg a nácik ellen.
Expressz: ifjúsági és diákutaztatással foglalkozó utazási iroda volt
Jermák, azaz Ermak: orosz felfedező és hódító, aki orosz fennhatóság alá hajtotta Szibéria jó részét.
XII. Páncélvonat: másolata az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege által használt páncélvonatnak. Az ózdi vasasok ajándéka, 1969-71 között végigjárta az egész országot. Zalalövőről társaimmal én hoztam Körmendre és egy nap múlva adtam tovább a rátóti úttörőknek.
Fegyveres Erők Napja: az1848. szept.29-i pákozdi csata napján ünnepeltük a Magyar Népköztársaság fegyveres erőit /Honvédség, Határőrség, fegyveres testületeit: Rendőrség, Munkásőrség,/ és rendészei szerveit./ Vám-és Pénzügyőrség, és a BV-szervezet/
A Magyar Úttörők Szövetsége 6-10 év közötti tagjainak elnevezése. Nyakkendőjük kék.
A „Régi idők focija” című magyar film főszereplője volt. Garas Dezső alakította.
Brodorics Ferenc 1956.október 23-án a rádió védelmére kirendelt államvédelmis osztag parancsnoka volt. A harcban megölték.
Hivatkozás a Magyar Tanácsköztársaság híres, mozgósító plakátjára.
olasz kommunista induló
Gangenek: a Csillagok háborúja I.-III. részében szereplő egyik nép-
A kor egyik legismertebb úttörődala
Fürst Sándor, az illegális, kommunista párt egyik vezetője volt a ’30-as éveke elejéig. Ekkor elfogták és kivégezték.
UHV: Úttörő Honvédelmi Verseny, amelyben különböző akadályokat (palánk, kúszó folyosó, gránátdobás…) kellett, időre leküzdeni
folyt. köv
átlépés a "Mondhatsz bármit" oldalra
